Alázat

Mikor több mint 4 éve először léptem matracra egy ashtanga jóga órán, halvány fogalmam sem volt, mire adom a fejem (és a lelkem). Talán azt gondoltam, hogy ebben van valami érdekes (vagy lehetetlen, furcsa vagy hihetetlenül nehéz). Nem is olyan sokkal később valaki az egyik óra után halkan figyelmeztetett, kétszer is gondoljam meg, mielőtt komolyan elkezdek gyakorolni. Főleg a hátrahajlításokat. Pár hónap és pár izzasztó gyakorlás után az volt az érzésem, ez fantasztikus(an nagy kihívás). Továbbra sem tudtam, miről is szól ez az egész, csak biztosan éreztem, hogy mélyebbre és mélyebbre akarok menni.

B**** meg, most azonnal abba kellene hagynom és olyan messzire futni a matrac elől, amennyire csak lehet! Hányszor, de hányszor éreztem, hogy semmit sem fejlődök, utálom és többet árt, mint használ.

Fent és lent, jó és rossz, könnyű és nehéz - jön és megy, folyamatos változásban van. Ám a csoda valahol mindezek mögött lapul. Valahol az ászanákon túl, a csendben ott van az állandóság. Ma már minden egyes gyakorlás után csak egy dologra figyelek: a csendre. Megőrizni minél tovább ezt a belső varázst. Csak ott lenni. Csak lenni. 

Ma, mikor először mondtam magamon kívül valaki másnak is a szavakat: "Ekam. Belégzés.", valahogy elkezdtem megneszelni egy leheletnyit az alázat jelentéséből. A hagyományvonal, a gyakorlás, a lélegzet és minden egyes szívdobbanás felé. 

Elköteleződni az ashtanga iránt nem egy sétagalopp. Bár kívülről nehéznek tűnhet, hogy napfelkelte előtt kelek, 6x gyakorlok egy héten (ami valójában 0-24), kicsavarodva erőteljes pózokat végzek és minden körülmények között (vagy ellenére) őrült hittel bízom a módszerben. A legnagyobb kihívás mégis abban rejlik, hogy az ashtanga végső soron megnyitja a szívet. Én pedig nem tudok elképzelni annál csodálatosabb és bátrabb dolgot 2017-ben, mint félelem nélkül, teljes szívvel szeretni a világot és önmagamat. Ami végtére egy és ugyanaz.